Te, aki tudsz,

Fű miért zöldell s miért kék az ég,

Milyen madár szállt ott nemrég,

Hogyan lesz élet e tájon,

S hogy pusztítják minden áron.

Te, aki tudsz,

Hogy lépted halk koppanása

Miként hat egy más világra,

Hogy mellyel a kenyered kéred, az érme,

Káprázat, mégis hajtja minden elme.

Őrült, zsibongó hangyaboly,

Hol mindenki szabad fogoly:

A nagy lármában lárvájából kikelve

Ordít, s harácsol minden jószágot össze,

Melytől boldoggá lesz, úgy hiszi,

Nem érdekli már más senki.

Hogy mindezt látod, jól tudom, nehéz a terhed,

Vállad görbül már, mégis el nem engeded.

Tennél már, hogy mind lássa,

Valótlan az ő világa.

Más tudata helyett is tudattá válnál,

Ha azzal indulna egy pozitív spirál.

Te, aki tudsz,

De állj, s lépj hát egyet hátra!

Nyugtasd szíved, s nézz így a tájra.

A pillanat hevét, mindennapok gondját

Ekképp nem is hallod, csak a boly moraját.

Te, aki tudsz,

Örülj, hogy élsz! Lásd a mosolyt,

Mit barát nyújt feléd. Összefolyt

Sorsok sűrű hálójában, tudd, miért vagy itt,

Hogy azt a többiekkel együtt, célba vidd!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.