Péter ma nem rohant sehova. Élvezettel töltötte el, hogy nem kell felöltöznie; hogy pizsamában, kényelmesen kortyolhatja el reggeli kávéját. Különösöen fókusztált erre az élveztre, hiszen egyrészt más öröm nem nagyon volt a reggelben, másrészt pedig egyébként is „fókuszált” állapotban volt.

Előhívva a legszigorúbb napközis tanító néni fegyelmét magában, még a Facebookról és az emailekről is letiltotta magát a délutáni zh sikeressége érdekében.

Így telt hát Péter reggele: csendesen, tejes kávéba mártott zh-kérdések kidolgozásával.

Egészen addig, amíg a térdei bírták mozgás nélkül.

10 óra tájban engedélyezett magának egy kétemeletes túrát: levitte a szelektív hulladékot a másodikról a földszintre. Ahogy csattogó papuccsal baktatott visszafele a 150 éves kovácsoltvas korlát és a szmogszürkített falak között, a kőpor vakolat redőit egy hasonlóan egyenetlen arc váltotta fel.

-Nem jött még a gázórás?

Terike, a szomszéd állt az ajtóban. Péter gyakran látta így az öreg hölgyet: a belső udvar legkisebb neszére is megjelent Terike pásztázó tekintete, de mindig szigorúan az ajtórács mögött, belvárosi börtöne biztonságába bújva. Most is így kandikált kifelé, és Péter, mint mozgó információforrás, épp kapóra jött.

-Nem jött még a gázórás?

Péternek kellett egy pár másodperc, mire felfogta, hogy hogyan került a fejébe a Monte-Carlo szimulációs modell mellé a gázórás, de mivel nem tudta semmi egyéb ismerettel összekötni, csak ennyit felelt:

-Nem tudom.

Némi fáziskéséssel azért megérkezett a keresés eredménye: a lakásba visszatérve már derengett neki valami fecni, amit lent látott, miszerint hamarosan gázóra leolvasás lesz.

„Ezek szerint az ma van” – állapította meg magában, majd egy újabb bögre kávéval tért vissza asztalához.

Alig telt el 10 perc, és csöngettek. Péter ajtót nyitott, és egy harmincas éveiben járó figura állt előtte, mappával a kezében – a Gázóra leolvasó. Mielőtt még bármelyikük is szólhatott volna bármit, kiabálás hallatszott a földszintről:

-Andriskám! Ide jöjjön előbb a szomszédba, mert a fiatal asszonyka siet!

Rozika néni, a ház lelke állt a belső udvar közepén. Ellentétben Terikével, ő sosem állt az ajtóban – helyzeti előnye abból eredt, hogy a lakása pontosan a bejárati kapura nézett, így az ablakból figyelve is pontosan tudta, ki mikor közlekedik. Bár már kétszer diagnosztizálták rákkal, most is cigarettával a kezében állt, és nézett fölfele.

Ahogy olyasvalaki jelent meg a házban, aki a helyi Köz ügyeit érintette (mondjuk a kéményseprő), Rozika néni az árvízi védekezésben résztvevő Katasztrófavédelmet is megszégyenítő fegyelemmel és precizitással vette kezébe a koordinációt.

„Andriska” azonnal engedelmeskedett a lokális hatalmi erőknek, és egy „rögtön jövök”-kel otthagyta Pétert, hogy lesiessen a földszinti lakásba a fiatal asszonyka gázórájához.

Péter ekkor nézett körbe, és döbbent rá, mekkora is a bojdulás: a ház minden nyugdíjas tagja elhagyta várát, és a függőfolyosóról figyelte az Eseményt. Még egy öregurat is látott a harmadik emeleten, akit azelőtt soha, pedig már egy éve lakott ott.

Voltak akik mogorva csendben követték szemükkel a jövevény mozgását, mások izgatott csacsogással próbálak közeledni.

Rozika nénit persze egyikőjük sem tudta volna túldominálni, így meg sem próbálták. Ő pedig pontosan tudta, hogy ki van éppen otthon és melyik lakáshoz kell rögtön az emlékeztető cetlivel felkészülve menni. Péter ezeket már nem látta, csak hallotta, mert időközben visszament a konyhába, hogy  szabaddá tegye a lomoktól saját gázóráját.

„Andriska” vagy egy csacsogós szomszédtól jött éppen, vagy ő maga is az volt, mert relatíve elég sokat beszélt ahogy belépett a konyhába és hozzálátott a munkájához. Pétert ez nem érdekelte különösebben, sőt, ezt az intermezzót szünetként értékelte, és a maximális kihasználtság érdekében a konyhaküszöbön állva gyorsan lecsekkolta telefonján az emailjeit.

A gázórás hamar felmérte, hogy ez nem csevegős háztartás, és csendben, gyorsan végzett.

Távoztával Péter azonnal visszamerült buborékába, hogy az utolsó percekben is a lehető legtöbb információt építse az arcába. Aztán dél körül utcaképessé avanzsálta öltözékét, és elhagyta kuckóját, hogy az egyetem felé vegye az irányt.

A belső udvaron végighaladva nem találkozott senkivel: nyoma sem volt a korábban tapasztalt zsibalynak. Minden ajtó zárva, minden függöny behúzva.

Valamelyik lakásból halkan szűrődött ki a Kossuth Rádió Déli Krónikája.

Lehet hülye mindenki,
Amig egy helikopter vagyok
Egy teli kofferrel gyalog
Hozom, viszem
És osztom, mert hiszem,
Hogy a világ analóg,
De a lóláb kilóg,
Mert a digitális a normális,

Ha én Fila táska volnék,
Minden házba bekopognék.
Kicsikhez, nagyokhoz,
Akciós szódához.
Pont úgy, pont ott,
Pont a gyűjtött pontra,
Gazdaságos
Bennem a vacsora.
Mert a legkisebb is számít,
Vagy ilyesmivel ámít...

Talán a holnapi nappal,

Ölbe tett karral

Halódik a halogatott

Út,

Dekoncentrált koncerten

Picit részegen

Felüt, egy etűddel együtt

Búg…

Nem látja merre az arra,

Mert köd takarja,

Jövőképtől messze szédült,

Szúrt…

Mire fel?

Mire fel a fal?

Mire fel van, mit eltakar?

Mi ez idebenn?

Mi ez az idegen

Entitás a torkomban középen?

Bizonyára meg volt írva,

Erre a tapasztalatra

Is szükség volt, vagy lesz, hogyha

Így alakult, a Sors tudja…

De rohadtul ócska módja

Volt ez most Önnek, Fiúcska!

Tartanék egy tükröt, mert ha

Képet mutat, hát jó volna

Csak egy pillantást Magára

Is vetnie úgy nagy néha…

A fogalomhiányára

Meg Révai lexikonja:

Súgok: a té-nél találja

A „tisztelet”-et… Na látja…

No de ennyi volt a móka,

Ébredünk majd jobb napokra.

Csak az eszme lett rozoga,

S hiteltelen. Kár. Mind oda.

Csak fogynak a lapok,

Szaladnak a napok,

Mondd, megragadok?

Mikor Rád mosolyodok,

Baráti kezet nyújtok,

Mondd, akkor megragadok?

Mikor ténykedem,

S cseppen verejtékem,

Megragad létem?

Megmarad-e a léptem,

Vagy hullám törli menten,

Mondd, megragad a létem?

Csak fogynak a lapok,

Szaladnak a napok,

Mondd, megragadok?

Mikor tétován szállok,

S Légyfogóba támolygok,

Mondd, akkor megragadok?

Dánom az eszem,

Dínom az iszom,

Bánom az eszem,

S kínomban iszom.

Nincsen istenem,

Csak a hatalom,

Nincsen kenyerem,

Luxust akarom.

Gyémánt bilincsem

Csuklómra csavarom,

S mesterkélt fényem

Kirabszolgálom…

Csak törlesztem az életem:

Keserédes boldogságom.

Egyre csak töprengtem,

De töpörödött törp csak nem

Toporog a bögrék

Mögött görbén, de Te, derék

Manó, ott kell lapulj,

Hogy reggel belefújj

Egy lehellet lesz_rom-port

A kávémba, sodort

Ez kábé ma tök újra

Száznyolcvan fokban el,

Derékszöges ellentéttel

Búnak, bajnak, bajnok

Bájnak… Pimasz, komisz, konok

Nyugalom, s kortyolom

Pötty örömöm, a tavasz nyom

Rám egy mosolyt, halló!

Bárhol is jársz most, kösz, Manó!

Padból a sarki kocsmába

Átzüllött egyetemista,

Meg aki másnap tárgyalna,

Az az öltönyös figura,

Az én vagyok, kinek arca

Mint világai harca…

Kusza sorokban próbálok

Írni, a körintegrálok

Szanaszét, és néha egy-egy

Alliteráció is megy,

Még ha kicsit több is benne

Az ismeretlen, mint kéne.

Ha a pesti képletből

Lehagyom, mi gyököt jelöl,

Nem vész el, csak átalakul:

Vidéki disz-ként elhalkul…

Szemtelen pontok, nézetek,

Skizofr-én, ének, énképek.

Másnak tán összehányt szemét,

De vár lett ebből is, s innét

Egység-sugárnál messzebbre

Látok, s törekszem a szebbre…

Tudatom már összeraktam:

Bár mozaik, de béke van… :)

Elhiszem, hogy édes, lépes,

Fülkeforradalmalt mézes

A csupor, de csöbörből most

Lépj át a vödörbe, vánkost

Is húzd magadra, mert minden

Hájjal megkentek, kik ellen

Már nem elég a vaj, hát szedd

Ki szépen, tisztítsd a füled:

Fellázadt a kis hazám,

Fuss, szegény Pali bátyám!

Anno mindenki dugdosta

A kis puskáját a padba,

S most emelik Rád szegezve,

Kellett Neked célkeresztbe

Állnod, bolgár tollal ékes

Szárnyad most az illetékes

Szervek kopasztják, de könnyen

Lehet tollból skalp is, hiszen

Fellázadt a kis hazám,

Fuss, szegény Pali bátyám!

Kopott fénykép, egy gondolat,

Emlék, ami itt maradt,

Egy arcsimítással véste

Be magát életembe.

Hogy is tudhattam volna még,

Amit Te tudtál már rég…

Ugyanaz vagyok, mint negyven éve,

Ki a hegedűleckéket vette.

Korok jöttek és mentek,

Konok viharok rengtek.

S mint apró fűszál a kertben,

Úgy vészeltük át csendben.

Építettük a házfalat,

S szőttük szarkalábinkat…

S ugyanaz vagyok, mint negyven éve,

Ki a hegedűleckéket vette.

Sorscsűrte úton megleltem

Igazságom, hitem,

Felelősségem, s már álmom

Gyermekem arcán látom.

Fejlődtem, éltem, haltam is,

De valahogyan mégis

Ugyanaz vagyok, mint negyven éve,

Ki a hegedűleckéket vette…

Túlcsavart gondolatokból,

Szőttes, kusza mókuskerék

Kattog, zakatol mindenhol,

De ha egyszer haza érnék:

Lebegne még

A menedék.

Gyűrött lelkem farzsebemből

Előveszem, és lúdbőrző

Hátat fordítok innentől

A világnak, mert már átsző,

És lebeg még

A menedék.

A valaha volt sebeim

Emlékké, s álommá válnak,

Darabjai billentyűim

Tükrében, békében szólnak.

Mert lebeg még

A menedék.

Eget, s Földet rengető,

Vad, szédítő hullámok:

Víz alatt a kikötő,

A háztáj és az árok.

Ősi elemi erő;

Nem tudsz a szilaj habok

Elől elfutni, ezt Ő,

Az Égi küldte, mert sok:

Lelkek óceánjában

Tengerként áll a mocsok…

És a pszichomocsárban

A Sors is elmerül, nincs ok,

Hogy fönnmaradjon… De én,

Apró lényegtelen lény,

A hullámok tetején:

Kapaszkodóm fenn a fény…

Csak ennyi a kenyerem:

Szeretet s a Kegyelem…

Ha már a szülőszobában

A csukómra csavartátok

A vonalkódot, sorjában

Jegyzitek, hol vásárolok,

Hányas a lúdtalpas lábam,

Tejjel iszom-e a kávét,

Hány Ikeás tányérom van

És mit rakok rá, mint feltét,

Ezt is jegyezzétek már meg,

Mert már többször mondtam el ám,

Mint a nevemet, de tényleg:

Kincsem! Nincs Supershop kártyám!

Minden jóban van valami rossz,

Pici bosszúság, valami kosz,

Ami úgy piszkálja az orrod;

Késként valaki beléd vágott…

Vagy nem is kés, hanem egy balta,

De megszenvedett ám az a fa,

Mire a gitárod lett.

Hasítás alakítás végett…

Minden rosszban van valami jó,

Kénköves pokolban pillangó,

Ami a gyomrodba költözött.

Három centivel a föld fölött

Vészeld át a lávás járdát,

És várd utolsó vacsoráját

A halálra ítéltnek. S látod,

Ez hozta el az új világod…

Borsólevesben, télben, fagyban,

Mindenben, de mindenben ott van.

Akár jó, vagy rossz névre hallgat,

Fújja vitorlád, utadra hat.

Bicikliben vagy kőolajban,

Mindenben, de mindenben ott van.

Ölelhetnek, vagy bosszanthatnak,

Ennyi a lényeg: élj a mának!

Tájul küldöm, aláírva,

Hitelesítve, iktatva,

Hogy hozz már légyszi Mancika

Egy feketét az Úrnak, hisz

Lesz ő pályázati nyertes

Még az évben, lottó hetes

Sem kell, Állam Bátyó rendes,

Majd megoldja… Még ha kicsit

Túrós is a háta, azt a

Lovat elkötjük egy körre,

A sok szamár körülötte

Meg dokumentálja körbe,

Milyen csilli-villi tiszta…

Tili-toli papír Palik

Rengetege hiányában

Még az uborka se tudná,

Merre nőjön bánatában.

Aki most a Marsról jönne,

Hasát fogná, úgy röhögne.

Én meg itt csak a fejemet,

Hogy ezt, de tényleg, hogy lehet?

De A Kezet nem harapom,

Sajátom számra tapasztom,

Ez itt nem reklamáció.

Kenyerem: Bürok-ráció.

Láthatnám a tócsába hulló

Esőcseppeket,

Vagy az épp előbújó

Napot, s fényeket.

Láthatnám a fuvarost,

Elhagyott sittet,

Vagy a kézfogást, mi most,

Takarítás közben lett.

Láthatnám a szóverni

Próbáló nénit,

Nem az én ingem, kvázi

Ráhagyom, így nem bénít.

Láthatnám az ellopott

Milliárdokat,

Vagy hátul a felszántott

Földben a zellerszárat.

-Láthatnám én is?

-Hát persze, hogy láthatnád,

Csak állj meg, legalábbis

Egy percre csukd be a szád.

Ne előre vagy hátra,

Fölfelé fordítsd arcod.

Legyen most csak a hála,

S köszönd meg úri sorod.

Állj, mellém, ha úgy tetszik,

Vagy vissza az árnyékba.

Nem kérdem, mitől bűzlik

A hátizsákod, de ha

Elmesélnéd, figyelek.

Láthatnám, honnan jöttél,

Mit ártottál és kinek,

Vagy a fényt, hisz már nincs tél…

Hegyek-völgyek között

Zakatol a vonat,

De a legszebb sportkocsiból

Nem látszik a szakadt huzat…

Ha a fizetésed

Nadrág lenne, párszor

Beleférnék, Kasztidegen

Vagy, egy másik adósávból.

De nem baj, szeretlek, Főnök!

Nem érdekel, mikor

Akciós a kifli,

Vagy ha csendben csepeg a csap,

Ha színültig a jacuzzi.

De nem baj, szeretlek, Főnök!

Húsz forinttal mosod

Tisztára a lelked,

Nem esik le, hogy szocprogram

Kéne ide, nem a pénzed.

De nem baj, szeretlek, Főnök!

Nem tehetek más egyebet,

Csak küldöm a szeretetet,

Meg pozitív energiát,

Ha már egyszer a stafétát

A Sors Neked adta kölcsön.

Nincs másom, csak a hit, hogy jön

Egy új kor, mikor mindez

Célba ér. Főnök, meglesz ez!

Százados ház huzala

Mentén settengek

Egy emeletet, hova

Kihalló kultúr-pop húz.

Míg belépve kínai

Cipőm levetem,

Folyosóról hazai:

Csak hullik a vakolat.

Várom új ruhám bókját,

Ugyan csak túrtam,

De adjuk meg a módját,

Ha már egyszer mulatunk;

Maradék borhoz nyelve

Maradók kínját,

Disszidensek hűlt helye,

S csak hullik a vakolat.

Mozgóképről imitált

Világot hajtunk,

Mások által kitalált,

Értelmetlen célokat.

Halmozzuk a jót, rosszat,

Többet, nagyobbat.

De mi közös, lemaradt:

Kint hullik a vakolat…

Legyek legkisebb

Egység, a család tagja,

Erdő közepén

Egy szem fiacskám anyja?

Legyek közösség

Legaktívabb magja

Ki élte árán

A változást hozza?

Legyek a két út

Közt járó magyar Buddha?

Mi az én utam,

Mit mondasz, lélekóra?

Megfeszülve zengsz,

Mint a gitárnak húrja,

Gyerektől kapott

Lázas gondolatokra:

Vajon ki vagyok?

Kivagyok… lélekóra,,,

Inkább a sinus,

És az eufória,

Mint a szürközöny

És az EU-s fólia

Jobb a mélypont is,

Mint ha az X a nulla…

Ember, de nagyra vagy

A kitalált céljaiddal,

A képzeld köveiddel,

Mi mérföldeket áthidal.

Mi mérföldeket áthidal,

Rád nőtt a fémdarab,

S mászol mások életébe,

Mint szárnyaszegett, szabad rab.

S mint szárnyaszegett, szabad rab,

Röghöz köt a feladat-zagy,

Ő másutt szenved, Te meg itt…

Ember, még nagyra vagy?

Aranyló, alföldi,
Magyar kukoricát
De szeretnék hozni
Kis Fővárosunkba!

Szorgos tanyasi asszonyok
Arany verejtèkcseppjeit
Minden fontos sarok
Padlójára szórnám,
S a legnagyobb tisztelettel
A Honatyáinkat reá
Térdepeltetném. Fel
Nem engedném őket,
Mígnem a kezükbe nyomott
Bibliából felidézik
A régen elhagyott
Parancsolatokat.
Emlékezzenek a tudás,
Munka, s a felebarátok
Tiszteletére, más
Élni hagyására.

Bár hiszem, hogy az iroda
Néhol nyikorgós padlója
Nem képzelt sakktábla,
S stratégiám helyett
Munkám beszéljen, hiába,
Ha játszmák útvesztőjében
Veszett lelkek hada
Ragadta magához
A pálcát, s vakon irányít.
Noha egyenes derékkal
Kelek s fekszem, a hit
Még nem ad kenyeret...

Aranyló, alföldi,
Magyar kukoricát
De szeretnék hozni
Kis Fővárosunkba...!

S ha majdan egy ködös naptól

Tompán, megfáradtan

A füstbe révedsz, ne feledd,

Mi láng volt még hajdan.

Ne feledd erejét, s miként

Célozta az eget,

Mint fátum-fonta fogságból

Szelencezárt szegett

Szellem. S majdan a békésen

Kavargó füst ívén

Ringva ne feledd a doboz

Gyufát zsebed mélyén…

Sötét koraestben

Testes hótakaró

Suttog a faágakon, de pszt,

A szűziesült utcácska

Ropog léptem mentén.

Szikes Alföld fagyott

Földjébe gyökereimig

Nyújtózom a téli álom

Nyugvásában: Haza tértem.

Mint néhány hónapja

A sárgultakat mi

Húztuk, most egy tűlevelű

Úgy gereblyéz össze minket,

Kik egy fáról hulltunk.

Bejglibe bújtatott

Béke, zongorás fogak és

Dallamok mosolyba sütve.

Meleg kályha mellől

A forró teával

Gőzölög hálám az Égi

Sorsszövők felé: oltalmuk

Alatt a Szerettek

Szekerei jó Úton,

S a fő: a Szent Lélek

Ünnepén együtt: Köszönöm.

Bent a kályhában békésen

Pattogott a tűz, és némán

Fodrozódott a gőz meleg

Vacsora fölött. Csak ültem

Az ablakban, bámultam,

S sóvárogtam kifelé.

Szoknya szegélytől, szelíden

Néztem a csatáitokat.

Mély ámulatba ejtettek

Sárkányaitok, melyeken

Magasztosan, méltósággal

Szeltétek ketté az eget.

Korom jussa még a pad volt

S a háztáj, de áhította

Minden inam, hogy ha lehet,

Csak egyszer, de repülhessek

Oldalatokon a hadba.

Évek múltával kiszöktem

A csatatérre. Mely bentről

Nem látszódott, a zaklatott

Káoszban lavíroztam lenn

A sárban. A futás közben

Átestem Rajta. A földön

Fekve farkasszemet néztünk:

A Harcos és én. Fáradt volt,

Száz sebből vérzett, s lábából

Nyíl állt ki. Vér, keveredve

A mocsokkal csurgott alá,

S ott feküdt sárkánya mellett.

E büszke, nemes, égi vad

Tekintetében láttam még

Izzani az erőt, s tudtam,

Itt lenn egyikük sem marad,

Nem maradhat! Hiszen helyük

Ott van a magaslatokban!

Mi lett Veled, Harcos? Mért

Nem repülsz? Miért nem vezeted

A csatát? Nézd, a sárkányod

Röpülne, s bár kopott a vért,

De a tűz éle nem csorbul!

Szárnyalj! Harcolj, s húzz engem is!